Néha mindannyiukkal megesik, hogy álmodozunk. Mivel ilyenkor nem tudunk egy masszív gátat szabni elszabadult fantáziánknak (aminek eredményeként a földön maradhatnánk), gyakorta száll messzebbre a képzelet a vártnál. Hirtelen globálisan kezdjük megközelíteni a problémákat. H. G. Wells-i magaslatokra emelkedünk, majd kutatjuk azt az utópiát, amiben csak elégedettség, öröm és korlátlan jólét létezik. Meg kell vallanom, jómagam is eljátszok ezekkel a gondolatokkal. Elképzelem, hogy robotok sürögnek körülöttünk, és elvégzik azokat a munkákat, melyek anno röghöz kötöttek minket. Ebben a kényelmes helyzetben pedig nincs is más dolgunk, mint élvezni az örök életet.
Pofonegyszerűnek tűnik, hiszen mi vagyunk a teremtés koronái (egyelőre), természetesnek kell hát lennie, hogy technológiánk lehetővé teszi azt, ami tegnap még csak fikció volt. Aztán lendül egy realista kar; kiosztva egy olyan istenes pofont, amibe inkább a lelkünk sajdul bele, mintsem hogy fizikai létünk alkalmi megingásával foglalkozzunk. Ilyenkor kell tudatosítanunk magunkban, hogy mi is egy olyan játékot játszunk, aminek szabályait nem tudjuk megváltoztatni.
Ezekben a lélekölő padlófogásokban kell foganosítanunk olyan krédókat, amik erőt adnak. Például: ha padlón vagy, fogj egy rongyot, és mosd fel.
A krédók és az üres frázisok puffogtatása a legjobb recept. Ebből a receptből pedig korunk egyik legnagyobb küzdője keveri a legfinomabb levest.
